Az oldal lényegében a Végzet Ereklyéi című könyvsorozatra épül. Mint ahogyan az eredeti történetben, úgy itt is találkozhattok az éjszaka gyermekitől kezdve, a tündérek népéig bárkivel, akivel csak szeretnétek.
Az oldal annyi különbséggel fut, hogy itt minden olyan szálat kiveszünk, ami a könyvekben történt, vagyis a Kör soha nem alapult meg, nem született se Sebastian, se Clarissa és még sorolhatnám. Az itteni egy teljesen normális árnyvilág, ahol a Luke féle szövetség nélkül is minden rendben zajlik tovább. Ezzel csak azt szeretnénk, hogy ami itt szerepezések folyamán lezajlik, az csakis a TI történetetek legyen, ne pedig Cassandráé, aki megírta ezt a fantasztikus mesevilágot. Annyit kérünk tőletek, hogy legyetek eredetiek, ugyanakkor az alapsztorihoz hűek. Aki pedig esetleg nem ismeri a sorozatot, az se keseredjen el, hiszen ezek a változtatások pont azért jöttek létre, hogy bárkik kedvük szerint csatlakozhassanak, akiket egy kicsit is érdekli milyen lehet belebújni egy árnyvadász, vámpír,vérfarkas vagy tündér bőrébe.
További információkért kattints a történet menüpontra, vagy csak chatbe írj, és mi amint tudunk, válaszolunk.
Ha tetszett a könyv, vagy csak megragadta a fantáziátokat a leírás, ne habozzatok! Csatlakozzatok és legyetek részesei ennek a világnak ti is!
By.: Dea & Suz
Másegyéb
Szerkesztők:
Dea & Suzuna & Astier
Tagok: 16
Karakterek: 45
Fiúk: 23 || Lányok: 22
Születésnapok:
|
Macy Abigail Eddinger |
Június 28. - 19 éves lesz |
>> |
|
Matteo Scuro |
Július 23 - 23 éves lesz |
>> |
| | |
|
|
|
|
Témaindító hozzászólás
|
2015.05.06. 18:50 - |
Aneurin Youngwood és Scarlett Hope Nightlight |
[36-17] [16-1]
Ő sem szólalt meg és én sem szólaltam meg. Furcsamód kivételesen örültem is a beálló csendnek. Az Intézeten belül váltak szét az útjaink, így amikor elköszönt a fejemet megbiccentve én is így tettem és a saját szállásom felé indultam. Semmit nem terveztem tenni az elkövetkező órákban, a Hope-pal való beszélgetés kellőképpen leszívta az energiám - bele se mertem gondolni, hogy én hogy lefáraszthattam őt.
A szobába érve ledobtam a cuccaim az ágyam mellé, és egyből elmentem zuhanyozni. Azután már csak az ágyig vonszoltam el magam és hagytam hagy nyomjon el az álom.
/Hope & Aneurin kör lezárva/ |
Komolyan nem értettem Ann-t. Ennyire papucs valaki nem lehet... Jó, de mégis! A kérdést megint válasz nélkül hagytam. A mosolygásra szemeimet forgattam. Mit mondhatnék? Vagy zavarba jövök vagy kiakadok tőle.
Ezután ugyanúgy követtem és befordultam én is abba az utcába, mint a fiú. Most már nem akartam megszakítani a csendet. Jó volt ez a nyugalom. Lassan végül megérkeztünk az intézethez és vigyorogva visszafordultam.
- Még találkozunk! Pá! - intettem neki egyet, majd saját kis szobámba vettem az irányt.
Amint beértem nyugodt kis kuckómba ki is élveztem teljes egészébe a csendet. Kis ideig még heverésztem ágyamon, míg végül gyorsan vettem egy kellemes zuhanyt, és kezembe vettem a könyvemet, amit elkezdtem olvasni. Végre be tudom fejezni... Eldőltem az ágyamon kényelmesen, és bele is merültem az olvasásba, amíg el nem nyomott az álom. |
Egészen addig csendesen lépegettem füstöt pöfetelve, míg kivételesen ő szólalt meg. Lenéztem rá és kivettem a számból a csikket.
- Elértem, hogy megsajnálj? - vontam fel az egyik szemöldököm, majd elvigyorodva az út felé fordultam. - Erre sem gondoltam volna... De rendben. Figyelembe veszem és köszönöm. - néztem rá újból, immáron mosolyogva. A még le ne éget visszatettem a számba és némán meneteltem tovább.
Nem állt szándékomban mégegyszer kiborítani a lányt vagy saját magamat, mert nekem sem volt szokásom hegyibeszédeket tartani a gondolataimról, vagy az érzéseimről. És végképp nem szoktam semmilyen gyengeségem bevallani ilyen őszintén... főleg nem valakinek akit annyi ideje ismerek, mint Hope-ot. Újból eldobtam a leégett szálat és befordultam a balra az utca végéhez érve. |
Láttam rajta, hogy nem épp ezt várta tőlem... Nem bántásból mondtam, de ez igazság! Én így változtam meg, hisz régebben, majdnem gyengeségem halálomat okozta és sokszor gondolkoztam, hogy öngyilkos leszek! Ő sem különb régi naiv, gyenge és törékeny lelkű énemtől! Azt is tudtam, hogy valami titkocskája is van... Sikerült felfognom a beszélgetés során a fogalmazás alapján. Nem érdekelt kifejezetten a megilletődött Ann. Ilyen vagyok és ő akarta, hogy beszéljek... Habár páran már a fejemhez vágták, hogy abban nincs köszönet! Végül mégis csak megszólalt.
- Én csak egy lány vagyok! Még mindig nem értem mivel motiválnálak... - válaszoltam szokásomhoz híven rezzenéstelen arccal.
Már kezdtem megsajnálni ezt a szerencsétlent. Most komolyan menjek bele? Sóhajtottam lemondóan és saját magamat megcáfolva kiböktem válaszom.
- Legyen, edzek veled, és remélem teljes lett az életed! Nálam ez csodának számít, szóval ezt vedd figyelembe! - vigyorodtam el. |
Az égvilágon semmit nem szóltam. Nem reagáltam semmit egyetlenegy megjegyzésére sem, csak a szemem sarkából pillantottam le rá. Kioktatott egy nálam valószínűleg évekkel fiatalabb lány... hát ezt is megéltük. Soha nem gondoltam volna, hogy bárki szájából azt fogom hallani, hogy az élettől még több pofont kéne kapnom, elvégre mindenki arra vágyik hogy az élettől minél kevesebbet kapjon. Erősebb leszek vagy eldobom az életem... Jó volt tudni, hogy ilyen reményeket fűz hozzám Hope. De nem tudtam ssemmit mondani az ellenkezőjére. Olyan nyersen beszélt hozzám, mint még soha senki, sikerülhetett elérnem nála azt, hogy ráunjon a képemre. Hát jó... Úgy is azt akarta, hogy fejezzem be a pofázást.
- Hogy várhatod el, hogy erősebb legyek ha te is elutasítod a segítségkérésem? - mondtam az eddigi hangerőmnél jóval halkabban és ugyanolyan ridegen mint ő. Sóhajtottam egyet és ledobtam a földre a leégett csikket, majd miután eltapostam a dobozból kivettem még egy szálat és rágyújtottam. |
- Az ördög sosem alszik, ahogy egy démon se! Mindig voltak és lesznek is! Ebben biztos vagyok. - válaszoltam nyersen.
A többire értetlen képet vágtam. Talán azért is, mert a kelletténél jóval többet kezdett el csacsogni. Nem vártam épp magyarázatra. Egy igen, nem válasz is elég lett volna meg egy-két mondatos indok. Erre kaptam egy jó nagy hegyi beszédet.
- Miért jó eltökélni magadban, hogy nem tudsz fejlődni? Neked akkor lesz önbizalmad, amikor sikert fogsz elérni... Akkor nem leszel naiv, amikor még több pofont kapsz a sorstól és rá nem jössz, hogy nem mindenki jó és nem mindenki fog melletted állni! Több szenvedést kell átélned, hogy változz! Nekem egy nagy trauma is elég volt és ilyen lettem! Túlságosan türelmes vagy és addig, amíg meg nem unod ezt az ördögi kört nem is fogsz változni! Két irányba történhet ez a változás: erősebb leszel vagy eldobod az életed! Sajnos ez az igazság! - megint nyersen és durván fogalmaztam, ellenben mégis őszintén.
Ekkor figyeltem, ahogy rágyújt a cigijére. Nem mondtam rá semmit, de amikor arra tért ki, hogy amúgy unalmas lenne az élete csak sóhajtott.
- Ez nem szórakozás... Ez elkötelezettség! - böktem ki morogva.
Összefontam mellkasom előtt kezeimet és csendben haladtam mellette. Már nem volt kezdvem beszélni... Életem során nem pofáztam ennyit. Kezdtem végre megörülni a csendnek, de megint megszólalt. Ahh, ez nem igaz! Nyöszörögtem kínomban és már menekülési tervet készítettem fejben. Az ajánlatra megingattam a fejem, majd sóhajtottam egyet megint.
- Edzek veled? Egyedül is tudok fejlődni... Eddig is így oldottam meg! - morogtam. Nem volt kedvem belemenni ilyen játékba. Ne is várja el, hogy hirtelen feladom a magányos farkas és az antiszociális lány titulust! Vegyen rá vagy fene se tudja, viszont én nem megyek bele egy könnyen! |
- Egy fajhoz sem kell túl sok reményt fűzni. Idővel mind eltűnik... Kitudja mikor, de lesz olyan is mikor ránk sem lesz már szüksége a világnak. - néztem le Hopera, aki akkor a hozzáállásomat kezdte szidni. Akarva akaratlan kesernyésen elvigyorodtam és sóhajtottam egyet.
- Tisztában vagyok a képességeim határaival. Nem vagyok erős jellem, nincs nagy önbizalmam, és ahogy te mondtad még naív is vagyok. Hány neves vadászról hallottál, aki olyan lett volna mint én? Mert én egyről sem, Hope. - kotorászta egy keveset a zsebemben és miután megtaláltam a doboznyi cigarettám rágyújtottam egyre. Direkt úgy álltam a lányhoz képest, hogy a füst ne rá szálljon, mert fogalmam sem volt arról hogy viszonyul a dohányzáshoz. Most viszont úgy éreztem muszáj rágyújtanom. - De nehogy félreérts, nem akarom magam gyengének beállítani és sajnáltatni magam. - a szálat kipeckeltem a szám szélére és az ajkaimnak támasztva beszéltem Hopehoz. - Van más választásom, élhetnék egyszerű életet, de abban mi a jó? Nap mint nap ugyanaz menne... Munka, család, munka és család. Így legalább egy kis változatosság kerül a mindennapjaimba és nem unom halálra a fejem. És valljuk be, mikor baszhatnád szét egy démon képét büntetlenül?
Szívtam egyet a szálból, majd kifújtam a számon keresztül a keletkező füstöt.
- De ha ennyire zavar a hozzáállásom, akkor lenne egy ajánlatom. - vigyorodtam el és lenéztem a lányra. - Edz velem. Te is fejlődsz meg én is. Hátha egy nő jelenléte motiválni fog. - mondtam bájos mosollyal az arcomon, de hamar visszamerültem a lassan leégő cigaretta csikkem világába. |
- Azt vártad egy kislánytól, hogy apuci pici lánya legyen, nem? Mégse az vagyok aki! Attól mert jó vagy nem jelenti azt, hogy nem vagy pesszimista. - vontam meg a vállam.
- Attól mert lecukifiúztalak még okozhatsz meglepetést, de tévedtem! - hajtottam hátra pár tincset az arcomból. Kezdett idegesíteni a loboncom.
- Na az jó... Mármint, hogy jófejek voltak, habár túl sok reményt fajtájukhoz nem fűzök. - ropogtattam meg ujjaim szórakozásból.
Alig nevettem fel, amikor rákérdett, hogy szadista vagyok. Hány áldozatom is mondta ezt? Jó pár, de csak megmutattam a külső nem minden! Nem is válaszoltam a kérdésre. Döntse el ő, hogy mi vagyok... Végül majd úgyis elválik számára melyik katefóriába tartozom. A következő mondatokra felhorkantam. Utálom ezt a beletörődöm a sorsomba és semmit nem érek el stílust. Egyszerűen akart-akaratlanul is irritál!
- Honnan veszed, hogy nem tudsz jobb lenni? Habár ilyen hozzáállással! - jegyeztem meg flegmán. Erre tényleg allergiás voltam!
- Azt mondjuk megérteném, ha más dolog vonz és nem érdekel, ezért nem foglalkozol vele, viszont akkor miért nem próbálsz rendes életet élni? Mindent meg lehet oldani... - egyszerűen azt szűrtem le, hogy unalmas fazon. Bulik, haverok... Ez az élete. A családot kihagytam, de ahogy észrevettem családcentrikus is. Ha nem akar árnyvadász lenni megtudná oldani, hogy ne legyen az, vagyis én így vélekedtem erről! |
Elmosolyodtam, mikor olyan rideg arccal közölte velem, hogy naív vagyok.
- Azt vártad egy cuki fiútól, hogy ne legyen naív? - kérdeztem felvonva a szemöldököm és fél kézzel visszatoltam a fejemre a napszemüveget, mert ettől a mozdulattól lecsúszott a homlokomra. - Ez aranyos. - mosolyodtam. Sokszor neveztek már naívnak és tudtam is magamról, hogy az vagyok. - Bár valóban, az ember senkiben nem bízhat. Még abban sem akit szeret. - húztam fel mindkét vállam, majd zsebre vágtam a kezeim; kényelmetlen volt őket a testem mellett lóbálni.
- Volt néhány farkas ismerősöm, mind tetkós volt. Jó arcok voltak, csak aztán ideköltöztem. - összehúztam a szemeim mikor mesélni kezdett. - Nem vagy te véletlenül egy kicsit szadista, Hope? - kérdeztem komoly arccal, majd csak megcsóváltam a fejem. - Hajrá. Én elvagyok a középosztály szintjén. Nem vagyok a legjobb és tudom, hogy nem is leszek az. |
- És honnan tudod, hogy kire számíthatsz? - vonta fel a szemöldököm, és álltam meg.
Pár másodpercig csak álltam, majd utolértem a férfit és ennyit böktem ki.
- NAIV! - rideg arckifejezéssel néztem rá.
Halványan elmosolyodtam, amikor visszakérdezett. Gőzöm nem volt, de lehet igaz volt arra a srácra a szőke sztereotípás dolog... Magyarán segghülye! Vörös hajzuhatagomba beletúrtam, és picit elgondolkoztam.
- Szerintem mindkettő! - sóhajtottam.
- Áhh, szóval te korcsokkal szoktál találkozni.. Hogyhogy ilyen semleges vagy velük? - követtem őt, mert letért az eredeti útvonalról.
- Én megszoktam kínozni őket, aki meg gyenge hozzám képest azt elengedem és megvárom, hogy erősebb legyen! Szeretem a kihívásokat és én akarok lenni a legnagyobb árnyvadászok egyike! - jelentettem ki magabiztosan.
Hittem magamban, hogy egyszer be fog teljesedni célom... Makacs és elkötelezett vagyok... Kitartó! Semmi és senki sem tudna ettől eltántorítani... Még a halál sem! |
- Pedig nem rossz érzés az, ha van kire számítanod. - tettem hozzá és feltoltam a napszemüveget a fejemre, mert kezdett zavarni hogy mindent lilás árnyalatúnak látok. Azt amit mondtam az így is gondoltam, viszont jelen helyzetemben az égvilágon kívül senkim sem volt. A családom a szülővárosomban, a régi barátaim meg kitudja hol... Új ismertségi kört kellett volna felállítanom, viszont a lustaság nagy úrnak számított nálam. Egyébként is, van még amit nem tanultam meg az árnyvadászással kapcsolatban.
Felvontam a szemöldököm akkor, mikor egy vámpírrol kezdett el beszélni és automatikusan elvigyorodtam ahogy nevetni hallottam. Nem mintha a vámpír nem lett volna elég vicces, viszont ha valaki a közelemben nevet, rám is rámjön a röhöghetnék.
- Újonc volt, vagy csak szimplán nyomorék? - kérdeztem felvonva az egyik szemöldököm. Nem tartottam valószínűleg, hogy egy több száz éves vámpír megpróbálkozott volna egy marhapörkölt elfogyasztásával, mert ezer százalék hogy tudja annak a következményeit. - Mostanában én is csak Alvilágiakkal találkozom össze, de azok zömével vérfarkasok. Lehet azért, mert a szalon közel van a törzshelyükhöz... Bár amíg nem szólnak hozzám, tőlem azt csinálnak amit akarnak. - legyintettem és befordultam egy kisebb utcába, amiről tudtam hogy le lehet vágni az utat. |
- Van ez így! - böktem ki ennyit.
- Sajnálni sem kell! Én nem már nem bánom, hogy így alakult, hisz egyfajta célom lett! Megpróbáltam elfogadni magam, és magasról tenni másnak a véleményére... Ezért nem kötődöm igazán senkihez sem! Én felvállalom azt, aki vagyok és nem érdekelnek a szavak. A tettek többet érnek, mint sem pár ócsárló szó! Ha meg olyan személytől kapnám, aki fontos volt számomra, akkor valószínűleg sosem volt igazi összetartás! - rántottam meg a vállam.
- Ez az én filozófiám! - mosolyodtam el.
Most kivételesen én fűztem tovább a beszélgetést, mert láttam rajta, hogy el is gondolkodott és még kussba is lett. Nem mintha a csend zavarna, de Ann-t biztos fogja. Be is következett a hallgatás és tudtam, hogy megint meg fog szólalni. Fáradtan felsóhajtottam, majd ránéztem.
- Nem, de valamelyik nap összetalálkoztam egy fogyatékos vámpírral. Étterembe próbált emberi táplálékot enni, de kitaccsolta azt. Szánalmas egy alak volt! - nevettem fel halkan. |
- Őszintén...? Sikerült meglepned. Bár valószínűleg nem mindenkinek jutott ki olyan családból, mint amilyen az enyém... - túrtam bele a hajamba és lepillantottam a lányra. - Nehogy félreértsd én nem szánlak és nem is értelek meg. Valóban nem tudom milyen lehet, soha nem éltem át semmi ilyet. - életem legnagyobb tragédiája az volt, mikor Peter az arcombaröhögött miután megmondtam neki őszintén az érzéseim. Bár valószínűleg Hope az ilyesféle elutasítás érzését nem tudta volna megérteni, elvégre ahogy fogalmazott az érzelmek hátráltatnak. - Én sajnállak.
Ennél többet nem is akartam ezt a témát szóbahozni, nem akartam még tovább feszíteni a húrt, viszont hirtelenjében egy használható gondolatom nem volt. Ha pedig tovább kell hallgatnom azt már kellően kínosnak éreztem.
- De szóval árnyvadász vagy... - néztem rá, majd körbe az utcán belevágva egy teljesen más témába. Egyre közeledtünk az Intézet felé. Nem láttam semmi démonokra utaló nyomot, de már napok óta. Eldönteni azonban nem tudtam, hogy vagy a képességeim fuccsoltak be véglegesen - amiről nem tudtam, hogy lehetséges e -, hogy az írón kezdett el kopni a kezemről, vagy esetleg valóban nincs egy démon sem London utcáin. - Te látsz valamit? Mert én semmit és nem tudom, hogy ez normális e. Eddig mindig volt valami aprócska jel rájuk... Egy-egy gyanús végtagelvesztés, megmagyarázatlan haláleset egy kis spontánégés. Most viszont csend van. Túl nagy csend. |
Összefontam mellkasom előtt újra kezeim. Gyűlöltem, ha szánalmat éreznek irántam! Én már nem átkozom a sorsot, hogy így alakult... Magamat is csak hibának találom, viszont magam nem kívánom a pokolba, ha már lélegzem és ver a szívem. Végül megtörtem a csendet és elvigyorodtam.
- Nem ilyenre számítottál, mi? Valami gazdag apuci pici lányának néztem ki, ugye? Általában ezt szűrik le az emberek, amikor előveszem a flegma és bunkó énem! - rántottam meg a vállam unottan. valóban megszoktam ezt.
- Mindegy. - legyintettem.
- Viszont ne sajnáld! Nem kérek senki empátiájából... Bocs, álempátia. Aki nem élte át az nem tudhatja! Könnyű szánalmat érezni és sokan keverik a megértéssel! - mordultam rá és mentem ezután én is magam csendességében.
Ha akar valamit tudtam megszólal, és megint egy kicsit feszegetni kezdtem a filozófia meg a pszichológia határait. Ezeken könnyű elgondolkozni, viszont szerintem ez az igazság, amit mondtam... Valóban keverik a kettőt, a szánalmat és az együttérzést! |
Sejtettem, hogy lassan abba kéne hagynom a beszédet, mert láttam a lány arcán, hogy már nem igen bírja a kérdezősködésem. Mikor elkezdett beszélni mosolyogtam, viszont ahogy folytatta az a mosoly le is fagyott az arcomról.
- Sajnálom... Nem tudtam. - néztem rá a lila árnyalatú üvegen keresztül. Hát igen, nem egy ilyesféle válaszra számítottam, elvégre mindig a saját családomból indultam ki. Egymást szerető szülők, testvérek... nem mindenkinek jut ki az olyan nyugodt családi háttérből, mint amilyen az enyém. Éreztem, hogy nem túl stabil talajra léptem, így inkább nem folytattam a csacsogást, csak némán lépegettem előre, csak a macskakövekre lépve, a közöttük lévő résekre nem raktam a lábam. Hosszan hallgattam és úgy döntöttem egészen addig nem is szólalok meg, míg a lány nem kérdez. |
Nem épp személyleírása számítottam, de végül halványan mosolyogva fogadtam azokat. Semmiféle megnyilvánulást nem tettem csak mentem és mentem, miközben agyaltam. Amikor megint kérdezősködni kezdett már fülemet fogtam be. Nem szeretem a számkoptatni, és megint arra kényszerít, hogy beszéljek magamról! Mi ez? Kérdezz-felelek? Következő pizsiparty lesz és üvegezés? Ah, Istenem... Végül aranyos voltam és kiböktem egy-két személyes információt magamról.
- Anyám angol... Semmi extra! Szőke haj, kék szem. Már meghalt. Apám fene se tudja. Azt sem tudom, hogy él-e vagy hal... Igazából egy utolsó rohadék! Én sem lennék itt, ha nem erőszakolta volna meg anyámat! - válaszoltam nyersen.
- Kielégítő válasz volt? - kérdeztem vissza morgolódva.
Utáltam magamról beszélni, és ennyi tellett tőlem. Ezt eleve nem lehet jópofizva előadni. Sokszor kérdeztem így is magamtól, hogy minek élek... Nem én akartam élni a sors kényszerített rá, hogy itt legyek. A sors, hogy anyám nem ölt meg és elfogadott, mint gyermeke! Ez vagyok én.... |
Nem mondtam semmit a fenyegetésére, csak megráztam a fejemet.
- Ezt most vehetem valami beszólásnak? - kérdeztem felvonva az egyik szemöldököm és hátrapillantottam rá, pont akkor mikor a nyelvét öltötte ki. Igen. Egyértelműen nem egy kedves megjegyzést volt, de csak elmosolyodtam rajta - Édesanyám ír, miatta vagyok vörös. Csak a szeplőit nem örököltem. Egyébként pedig walesi vagyok. - adtam magamról kisebb leírást. Az egész családomnak vörös haja volt kivétel apámat, akinek barna fürtjei voltak. Sokszor hitték már azt, hgy nem rokonunk, elvégre nagyon kevésben hasonlítunk rá a testvéreimmel. - De neked is kellett valakitől örökölnöd a vörös hajad. A szüleid honnan származnak? - pillantottam újból hátra a lányra aki akkor már tincseit figyelte. Reméltem, hogy mondd rá valamit, hisz valamiért megakartam ismerni.
Mivel zavart, hogy folyton hátra kell fordulnom ahhoz, hogy mondjak valamit a lánynak így lassítottam a lépteimen, majd megálltam és egészen addig vártam, míg mellém nem ért az utcán. Azután elindultam mellette, zsebre tett kézzel. Biztos nem volt véletlen, hogy elmaradt mögöttem, viszont egy társalgásban kevés zavaróbb dolgot tudtam megnevezni, mint a szemkontaktus hiánya. |
Nyugodt sóhaj hagyta el ajkaim és végre fellélegezhettem. Már nem csacsogott össze-vissza, aminek valóban örültem. Azon megint csak néztem egyet, amikor helyeselt velem. Általában mindenki hibbantnak tart emiatt. Mivel nem volt nagyobb kedvem ezt a témát feszegetni így hagytam a fenébe. Amikor megindult én is mentem, de a háta mögött kullogtam. Nem szokásom másokkal nyugodtan sétálgatni. Még szoknom kell a dolgokat. A kérdésre halántékomat kezdtem masszírozni. Ki fog készíteni idegileg... Főleg akkor, mikor a nyomulással jött. Halvány pir így is volt arcomon, viszont azon felnevettem, ahogy az arcába hullt a sok vörös tincs.
- Addig fogod ezt vinni, amíg nyakon nem váglak! - vigyorogtam, majd megint megszólaltam.
- Inkább foglalkozz a hajaddal! Tuti amúgy, hogy skót vagy ír származású vagy... Ha nem mindkettő! - utaltam a hajára, és öltöttem ki a nyelvem, majd mentem előrébb. Kezeimet is hátul összekulcsoltam, mint valami jó kislány.
Magamról valamilyen szinten eltudtam dönteni, hogy bizony bennem valószínűleg van ilyen vér... Mármint skót vagy ír. A vörös hajam miatt na meg a szeplők. Anyám nem lehetett ilyen, hisz mesés hófehér, tiszta bőre volt hozzápárosuló gyönyörű egyenes szőke haj és kék szemek. Talán csak a szemünk volt hasonló édesanyámmal... Semmi más! Ezen gondolkoztam, miközben mentem előre és nézegettem vörös tincseim. Vajon ki lehetett az apám? |
- Rendben. Úgy is kényelmetlen lett volna megjátszanom magam. - vontam meg a vállam így közölve, hogy nem fogok nyomulni rá. De az a vigyor ami akkor kúszott fel az arcomra mikor elvörösödve lehajtotta a fejét még mindig az arcomon bújkált. Nem szólaltam meg azután, hogy elmondta a véleményét az érzelmekről, mert sikerült elérnie nálam azt, hogy gondolkozni kezdjek. Hosszan hallgattam és a szavain rágódtam. Az érzelmek hátráltatnak és feleslegesek... A tekintetem lassan levándolort a lány lábaira. Mikor felemeltem a fejem addigra az eső már teljesen elállt, vagy csak szemerkélt, de említésre méltő sem volt.
- Hát... jó lenne ha így is én gondolnám. - tekintettem a lányra, majd előreléptem egyet és lassú sétával elindultam vissza az Intézet felé. - Jössz? Elvégre egy helyre megyünk. - pillantottam hátra a lányra és elmosolyodtam. - Legalább addig is nyomulhatok rád. - nevettem fel visszafordulva az utca felé. Jól esett ezt a nyomulósdit emlegetni neki, mert már szinte a lelki szemeim előtt láttam ahogy elpirul miután kimondtam. Néhány tincsem belógott a szemüvegem és az arcom közé, így hátratűrtem a göndör hajszálakat. |
Halkan kuncogni kezdtem, és nem hittem volna, hogy így fog rá reagálni. Hamarább gondoltam arra, hogy visszatámad, de nem... A kacsintásnál mellkasom előtt összefontam karjaim, miközben éreztem, hogy arcomba megy az összes vér. Kénytelen voltam megint lehajtani a fejem. Hogy nem lehet ezt kihasználni? Ha én zavarba jövök ettől, akkor más nő...?! Tűnődtem magamban, és motyogni kezdtem.
- Nem kell, kihagyom! - sóhajtottam fel fáradtan, amikor felajánlotta a nyomulós dolgot. Valóban nem hiányzott, hogy ilyen legyen.
Azon megint meglepődtem, amikor az őszinteségre tért ki. Ennek, hogy lehet örülni? Végül inkább nem firtattam a dolgokat. Ennyi nekem elég. Én is örömmel fogadtam a zivatar csendesedését, viszont a visszakérdezésre szemeimet forgattam. Annyira unom ezt a sok kérdést!!! De tényleg... UNOM! Miért kell mindig visszakérdezni? Morgolódtam, orrom alatt alig hallhatóan, de végül nyeltem egy nagyot és elgondolkoztam.
- Kinek mi... Nekem semleges! Én csak a tenyérbe mászó, ömlenglős, nyálas idiótákat utálom! Meg a szerelmes párokat... Borzalom, amit művelnek! Nincs bajom az érzelmekkel, de engem zavar, ha egy padon szinte már csinálják! - fintorodtam el.
- Mondjuk Az én elvem szerint az érzelmek hátráltatnak... A szerelmet és a szeretet is marhaságnak találom, de ez nem idetartozik! Tessék, még egy kis információ morzsa rólam! - vigyorogtam. |
[36-17] [16-1]
| | |
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
